Hogyan zajlott ez a tevékenység a nekünk természetes mosógép (a nők legjobb barátja) nélkül? Mostak egyáltalán? Hol? Mivel? És mit csináltak a foltokkal?

Tudjuk, hogy a középkori Londonban (és más városokban is) az asszonyok főként közösségi mosóházban mostak. Itt némi pénzért lehetett melegített vízhez jutni, és rendelkezésre álltak dézsák is. Ez teljesen női terep volt, tevékenység közben a hírek kicserélésével, vagyis némi pletykával lazíthatták a kőkemény(!) fizikai munkát. És nekik könnyebb volt, mint a falusi nőknek, mert vidéken nem volt közösségi mosóház. Mivel általában a férfiak foglalták írásba az őket körülvevő dolgokat, és ők ugye nem vettek részt a mosásban, elég kevés adat maradt fenn, ami eligazíthatna bennünket a középkori szokásokat illetően. De azért van ilyen.

Megmaradt például egy útmutató, a Le Ménagier de Paris (magyarul párizsi lakosnak vagy párizsi gazdának lehetne fordítani az ófrancia kifejezést), amely 1393 körül született. Egy idősödő lovag írta ifjú (több mint 20 évvel fiatalabb) felesé­gének, azzal a céllal, hogy praktikus tanácsokkal lássa el: az első fejezetekben a rangos asszonyok társadalmi és vallási kötelezettségeiről ír, a második részben a háztartás vezetéséhez ad részletes instrukciókat. Itt szó esik a mosásról is. (Megjegyzem, külön konyhai blokk is van benne, receptekkel, menüsorral.) És persze egyéb kéziratokban is találhatók információmorzsák.

Egyértelműen igen. Eleinte csak igen egyszerű babáik voltak, de a 15. századtól már hivatásos játékkészítők látták el őket szebbnél szebb darabokkal.

Babákat szinte minden kultúra ismer, évezredekre visszamenően. A legkorábbi időkben mágikus, termékenységi és vallásos célt szolgáltak. Például az i.e. 2000 körüli egyiptomi sírokban talált, fából és agyagból készült apró emberfigurák nyilván nem játékbabák voltak, inkább a halottak túlvilági kísérői. De azért persze a gyerekeknek is voltak játékai.

Az ókori görög és római gyerekek is játszottak babával, de ezek általában nem maradtak fenn, mert anyaguk idővel szétmállott, elporlott. Ritka kivétel egy római rongybaba az 1-5. századból (ennél pontosabban nem állapítható meg a kora), amely szerencsére igen száraz helyen vészelte át az évszázadokat. Annyit állapítottak meg róla a tudósok, hogy vászonból készült, rongyokkal és papirusz darabkákkal tömték ki, de öltözéke nem maradt meg. Ma a British Museum kincsei közé tartozik.

A középkorban a kisfiúk katonás típusú játékszereket kaptak, míg a kislányok játékbaba dajkálásával készülhettek későbbi női feladataikra. A latin pupus/pupa szó újszülött gyereket jelent, ebből lett németül Puppe, franciául pedig poupée a baba neve.

A babák készítéséhez felhasznált leggyakoribb anyagok a rongy, a fa és az agyag, de használtak csontot, viaszt, ólmot, kukoricacsutkát vagy papírmasét is. Voltak ehető babák is – mézeskalácsból. Ez már előre vetíti, hogy ebben a posztban sajnos nem lesz sok kép, mert a sérülékeny anyagokból való babákat elemésztette az idő, főként leírásokból tudjuk, hogy milyenek voltak.

Elsősorban a férfidivatban harapózott el, de a nők is boldogan viseltek hosszában osztott, eltérő színekben pompázó ruhát. A sokáig trendinek számító megoldás utóbb főként az udvari bolondok viseletében élt tovább. Ma a kártyapakli Jolly Joker figuráján láthatunk ilyet.

Már a 13. századi Európában is lehetett találkozni a felemás férfiruhával, de a 14. századtól lett igazi trend. Mivel a középkori férfinadrág szárai sokáig nem képeztek szerves egységet a gatyarésszel, igen egyszerű volt különböző színű nadrágszárakat párosítani egymáshoz, és ezt meg is tették (a gyámoltalan nadrág sajátosságairól itt írtam korábban).

Először tehát a nadrág szárain jelentkezett a felemás színdivat, aztán a ruházat többi részén is hódított. Ez kivételesen nemcsak a gazdagok divatja lett, hanem minden társadalmi rétegben kedvelték és követték, a 15. században is. Láthatjuk uraságon, hóhéron, paraszton és zenészen egyaránt.

Német területeken halbierte Kleidung, francia vidékeken mi-parti, Angolhonban parti coloured clothing névre hallgatott. Eredete nem csupán az élénk színek társításában látott cicomázkodási, feltűnési lehetőséghez köthető, ugyanis elterjedt a címerszínek és ábrák megjelenítése az öltözéken. A gazdagok, lovagok családjuk címerszíneit kezdték viselni, a pórnép pedig urai színével mutatta meg, hova tartozik.

Persze nem lett volna ebből divat, ha csupán praktikus okok mutatkoznak, de meglátták benne a kifinomult ízlés kifejezésének lehetőségét is. A fejlődő technológiák egyre több szép szín előállítását tették lehetővé, a hosszanti színmegosztás nyújtotta az alakot – a korabeli divathölgyek nagy örömére (mert ugye ők is elkezdtek ilyen trendi ruhákat hordani).

Bő, uniszex felsőruha, amit sok változatban viseltek az európai férfiak és nők a késő középkorban. A magyar divattörténetekben is francia nevén említik. A sokféléből a leginkább extrém a földig érő ujjú volt, ízes régi nevén – Apor Péter meghatározása szerint – a kutyafüles mente.

A fura nevű köpeny/köntös/ruha 1380 körül jött divatba és a következő század első felében is népszerű maradt Európa-szerte. Az akkori divatvilág központjának a burgundi udvar számított, ott találkozhatott a szemlélő a legújabb különleges darabokkal, onnan diktálták a trendet.

Hasonló felsőruhát persze már addig is viseltek, de az houppelande különösen bő, igencsak redőzött, többnyire övvel hordott változat volt. A nőké bokáig vagy földig ért, a férfiak válogathattak a különböző hosszúságok között, a combközépig érőtől a bokát verdesőig.

Létezett belőle ujjatlan, oldalt nyitott variáció, de legtöbbször terjedelmes ujjakkal látták el. Volt, amikor a bő ujjakat a csuklónál összefogták, így kitömött zsákra emlékeztető képződmény takarta a karokat.

Kedvencem a tölcsér vagy kürt alakú ujjal készült houppelande. Az ujjak a divat túlkapásaként gyakran földig értek. Elképzelhetjük mennyire lehetett ez néha porban vonszolt viselet praktikus, de a látvány mindenesetre pompás.

Mondanom sem kell, nem a pórnép, hanem az előkelők hordták mindenütt. A felhasznált nagy mennyiségű, lágy esésű, szépen redőződő szövet, a nemes anyagok (selyem, brokát, bársony), a gazdag díszítés mind a magas rangot, nagy vagyont jelezte.