Trendmanó


Göndörített hajépítmény - római frizura trend

2015. március 15. - trendmanó

flavian_hair_style_ancient_rome.jpgAz ókori Rómában a nők mindig is gondosan ügyeltek a hajukra, de a császárkorban volt egy időszak, amikor elképesztő, csigákba rendezett, magas frizurákat viseltek – főként a gazdag hölgyek.

flavian_woman90ce_kapitoliumi_muzeum.jpgAz előkelő római hölgyek körében az időszámításunk szerinti első században tombolt a felturbózott, fonatokból és hajcsigákból alkotott frizura. Elkészítéséhez elengedhetetlen kellék volt a calamistrum, vagyis hajsütővas (amelyet persze már a régi egyiptomiak és görögök is ismertek). Mai tapasztalatból is tudhatjuk, hogy gyakori használata erősen rongálja és elvékonyítja a hajat, de ez nem rettentette el az ókori trendkövető nőket (sem).

hair_style_ancient_rome_1cbc.jpgA korábbi idők római női főként egyszerű kontyba fogták a hajukat, a művet szalagokkal, pántokkal rögzítették, és csak a homlok környéki fürtöket fonták-göndörítették. A flaviusi és traianusi korszak gazdag női azonban nem elégedtek meg az ilyen szerény hajdíszítéssel. A konttyal nem volt bajuk, de homlokuk fölött egész hajcsiga építményt viseltek. Hajuk hátsó részét tehát hajszalaggal művészi csomóba fogta össze a rabszolga szakember, a fejtetőn pedig szinte semmi nem szabott határt az égbe törő göndörített díszítésnek.

Tovább

A nők kebelbarátja – a melltartó

viewmaidenform_bra.jpgA modern melltartó a 20. század elejétől boldogítja a nőket, addig csak néha felbukkanó, de nem túl ismert alsóneműnek számított. Volt, amikor nem tartotta a támogatandó testrészt, sokkal inkább leszorította, volt, amikor szinte átdöfte a ruhát, annyira csúcsos volt. És volt idő, amikor szemétre vetették, de túlélte.

roman-underwear.jpg

A melltartó nyomaira az egészen régi időktől rábukkanhatunk, különböző formákban lappangó ruhadarab volt sok évszázadon át. Fennmaradt ókori mozaik ábrázolásokon látszik például, hogy a római hölgyek a mai pánt nélküli szalagmelltartóra emlékeztető strophium nevű mellszalagot viseltek sporthoz, játékhoz.

Itt-ott homályos utalások találhatók egyes középkori egyházi forrásokban is, de egyáltalán nem volt általánosan használatos alsónemű, az biztos.

austrian-bra-middle-ages.jpgAz egyház határozottan ellenezte, mint minden ördögi kísértést (ami persze nem jelenti, hogy egyes nők nem hordtak valamilyen melltartófélét). Nem a mellek hangsúlyozása, alátámasztása számított erkölcsösnek, hanem a leszorításuk, eltüntetésük, hogy megkíméljék szegény férfiakat az esetleg feltámadó bűnös vágytól. Nemrégiben viszont jó állapotban fennmaradt középkori ruhadarabokat, köztük két, a maiakra emlékeztető, vászon melltartóféleség maradványait találták az ausztriai Lengberg várában egy rekonstrukció során. Vélhetően 15. századiak. Tehát tárgyi bizonyíték is akad.

herminie_cadolle_brassiere_2.jpg1890s_bra.jpgA kezdetleges melltartófélék igencsak zárójeles megjelenése mellett a fűző egészen a 19. század második feléig tartotta fogságban a női melleket, néha le-, néha felnyomva, de mindig összeszorítva. 1889-ben egy francia fűzőkészítő, Herminie Cadolle Bien-être (jóllét) néven kétrészes alsóneműt alkotott: egy rövidebb fűzőt a derékra-csípőre és egy pántos „melltámasztékot” felülre. Olyan volt az egész, mint valami abszurd, viktoriánus fürdőruha, de a felső rész már határozottan a mai melltartót idézi, a két mellnek külön helyet biztosítva. Igen lassan terjedt, főleg terápiás céllal ajánlották azoknak, akiket végképp elnyomorított a teljes fűző.

une_brassiere.jpgAz amerikai Vogue magazin nevezte a fel-feltűnő új fehérneműt először melltartónak  1907-ben. 1911-ben már az Oxford English Dictionary is felvette szókészletébe a brassière kifejezést.

Tovább

A divat erősebb a hatalomnál – ruharendeletek

uszaly_falikarpit.jpgMa úgy öltözünk, ahogy kedvünk tartja, de régen a hatalom időről időre beleszólt az öltözködésbe is. Így keletkeztek a különféle szigorú ruharendeletek. Hosszú távon mindegyik csúfos kudarcot vallott.

roman_noble_woman_fresco.jpgVaskos köteteket lehetne megtölteni a régi idők során sok országban kiadott ruharendeletekkel, úgyhogy itt épp csak egy kis ízelítőt adhatok a hivatalos hatalom ilyen irányú próbálkozásaiból. Ezeknek általában kettős volt a célja: egyrészt a fényűzést kívánták mérsékelni, másrészt meg akarták akadályozni, hogy a köznép mértéktelenül utánozhassa az előkelők divatötleteit. Hiszen hogyan lehetett volna megőrizni a ruházaton is látszó kiváltságos megkülönböztetést, ha bárki hordhatott volna például csipkét, gyöngyöt vagy éppen hosszú uszályt?

fresco_of_woman_with_tray_in_villa_san_marco.jpgA ruharendeletek esetében bátran mondhatjuk, hogy már a régi rómaiak is. Az első ismert fényűzést korlátozó törvény a római Lex Oppia K.e. 215-ből. A nők – őket tekintették tékozlónak, költekezőnek – luxusigényére kívántak általa féket vetni, így korlátozták a színes ruhák, az arany ékszerek viselését és a kocsikázást (kivéve, ha vallási szertartásra sietett ló vontatta kocsival a hölgy). Húsz évig volt érvényben a törvény, de a divatkedvelő hölgyek nemigen tartották be.

K.e. 195-ben a szenátusban komoly vita folyt arról, hogy fenntartsák-e, végül viharos körülmények között helyezték hatályon kívül, ugyanis közben a nők tömegesen utcára vonultak, és ott a szavazásra jogosult férfiakat arra próbálták rávenni, hogy töröljék el a törvényt. Kitartásuk sikerrel járt. Az egyéb ilyen típusú római törvények egy idő után mind csendben elhaltak, a nők meg divatoztak tovább.

gyongyos_bross.jpgA középkorba ugorva elképesztő mennyiségű ruharendelettel lehet találkozni. A talján földön kiadottaknak például visszatérő eleme, hogy tiltják a gyöngyviselést (szinte minden olasz város rendelete említi), az aranyos-ezüstös fejdíszeket, díszes gombokat, a sok ékszert, és főként a hosszú uszályt. Újra meg újra, évszázadokon átívelően – nyilván nem érték el a kívánt hatást. Sem elsőre, sem sokadjára.

houppelande_1415_mariedegueldre.jpgNéhány kiragadott példa. Bolognában 1250-ben betiltják az uszály viselést, a prostituáltakat kivéve. Ez az elrettentés nem vezetett sikerre, így később az uszály megrövidítéséért felelős tisztviselőket választottak. Sienában 1274-ben betiltják a legtöbb ruhadíszt és a csipkét, az uszály nem lehet 30 cm-nél hosszabb, különben büntetést kell fizetni. Modenában 1327-ben rendelet mondja ki, hogy az uszály nem lehet egy karnyinál hosszabb. A főtér egy kövére vésett jelzés volt a mérték, a törvénytisztelők itt lemérhették, hogy ékességük megfelel-e a kívánalmaknak. marriage.jpgPisában 1356-tól tilos volt az 1/5 karnyinál hosszabb uszály, de úgy tűnik, még sokáig küzdöttek a megoldhatatlan divatproblémával, mert 1420-ban új (enyhébb) rendeletet hoztak, ekkor már csak az egy karnyinál hosszabb sleppet tiltották.

Tovább

Napi szépségápolás római módra



tumblr_mcy8fb19kq1rui49ao1_1280.jpg

Ha sminkelni akarunk, mérhetetlen mennyiségű kozmetikumból válogathatunk, csak a pénz (és az allergia) szabhat határt annak, hogy mit használunk. Amikor kész a mű, optimális esetben kapunk néhány jó szót szeretteinktől, vagy megcsodál néhány nagy-Ő-jelölt. Az antik Rómában viszont  ha gazdag hölgyek lettünk volna – mindig egy külön rabszolgalány dicsérte volna őrjöngve a végeredményt, és ott a teljes szépségápolás menete is kicsit másképp zajlott.

Az igazán tehetős római úrhölgy ébredését tucatnál is több rabszolgalány várta reggelente, és nem lazsáltak, mindegyiknek megvolt a szépségápolási feladata. E rab kozmetikai szakemberek együttesen cosmetae névre hallgattak.

roman-slaves--patrician-granger.jpgNégyen frizurázták: egy fésülte, egy kefélte, egy kenőcsökkel puhította, és olajokkal illatosította a haját. A negyedik feladata igen kényes volt, ő tépkedte ki csipesszel a gyanús fehér hajszálakat. 

Az arckezeléshez további négy lány kellett. Az első lemosta szamártejjel az úrnő arcáról az éjszakai pépes arcpakolást, amely zúzott gabonafélékből, fűszernövényekből, mézből készült; ehhez sokszor extra szépítőként állati excrementumot kevertek. (Írhatnék ürüléket is, de az elég gusztustalanul hangzana.) A második a fogápolás kellékeiről gondoskodott, a rómaiak ugyanis fontosnak tekintették a szép, fehér fogakat.

A harmadik felrakta divathölgy arcára a fehéres alapozót és a pirosítót, ajakpírt. A mediterrán nők bőre akkoriban is viszonylag kreol volt, így elegáns körökben státusz szimbólum lett a minél fehérebb, naptól óvott bőr. A vágyott szépség eléréséhez a nők képesek voltak bármit magunkra kenni, ez ugye ma is így van. Pedig sok kence mérgező volt (pl. az ólomról, higanyról tudták is ezt, mégis használták), és több kárt okozott, mint hasznot. A többek között pipacsból, vörös krétaporból, piros okkerből, szederléből kevert pirosító azért kellett, mert a divatos, egészséges megjelenéshez hozzátartozott a rózsás orca és a piros ajkak. A negyedik lány feketével kihúzta a szemöldököt és éjfeketére árnyékolta a szempillákat.

Tovább