Az újdonságokra mindig nyitott 1960-as években pár évig kedvelt trendként hódított a női papírruha, pedig eredetileg csak egy papírgyár marketing eszközének szánták. Andy Warhol pedig művészi szintre emelte.
A fogyasztói szemlélet eléggé megerősödött a nyugati országokban a 60-as évekre, így az eldobható tárgyak igen népszerűvé váltak. Például az egyszer használatos műanyag evőeszköz, vagy az eldobható öngyújtó már a mindennapi élet része lett, logikus lépésnek tűnt hát, hogy a ruhanemű is bekerüljön a sorba. Ez magyarázza azt az őrületet, ami a papírruha megjelenésekor mutatkozott. A trend csak röpke 3-4 évig tartott, mert persze kiderült, hogy a textil ruha kényelmesebb, de addig százezerszámra adták el a látványos papírruhákat.
Egy papírgyárral kezdődött minden. Az amerikai Scott Paper Company – rendes papírgyárhoz illően – vécépapírt, papírszalvétát, papírtörülközőt, és egyéb szokványos termékeket gyártott. 1966-ban újítottak, színes termékekkel álltak elő, amiknek a promóciójához többek közt megrendelőkuponokat is mellékeltek. A kuponokkal egy abszurd újdonsághoz lehetett hozzájutni, ez volt a papírruha. Piros alapon törökmintás és fekete-fehér op-art nyomatos zsákruhákat kínáltak, darabja 1,25 dollárba került, szállítással együtt. Bárhová fel lehetett venni, és eldobható volt. A bolondnak is megérte.
Megemlítendő, hogy a szövött textíliák helyett olcsó, eldobható alternatívát keresve a különböző cégek már az 1950-es évektől kísérleteztek megerősített cellulózból (általában 93% cellulóz + 7% nylon, műselyem) készült öltözékek használatával: a kórházak és laboratóriumok dolgozói hordtak ilyesmit. Nem „papír” megnevezéssel forgalmazták ezeket, mert az gyenge, szakadós anyagnak számított, ami rontotta volna az üzletet.
A Scotték viszont a papírra helyezték a hangsúlyt (ami ugye nem csoda), és mindenki meglepetésére a Paper Caper nevű ruha azonnal sláger lett. Az év végére majdnem félmillió darabot rendeltek tőlük. A rendelések áradása nyomán cég fél év után be is szüntette ezt a reklámkampányát, mondván, ők nem akarnak ruhagyárrá alakulni.
Más cégek viszont örömmel fejest ugrottak a buliba. 1967-re a Mars Manufacturing Company lett a vezető papírruha gyártó, heti 80-100.000 darabot adtak el. Ők az A-vonalú ruhákon kívül már gyártottak trapéz vonalú overallt, estélyi ruhát, kötényt, férfi mellényt, gyerekruhát és még férfi fürdőnadrágot is. A ruhadarabokra különböző izgalmas mintákat nyomtak. Lehetett ilyen darabokat vásárolni drogériában, élelmiszerboltban, áruházakban, butikokban.
Volt olyan megoldás is, hogy a divatos papírruha mellé meg lehetett venni az összes azonos mintájú parti kelléket. Az eldobhatóság, a könnyű és olcsó hozzáférés a modernség és lazaság érzetét keltette a vásárlókban. A ruhák általában éppen térdig értek, és csak egy olló kellett, hogy a tulajdonos a megfelelő rövidségű miniruhává varázsolja őket.
A felhasznált anyag a textilnél merevebb, törékenyebb volt, de azért nem szakadt el a legkisebb mozdulattól. Az esetleges szakadásokat cellux segítségével lehetett orvosolni, az elpiszkolódott daraboktól pedig szívfájdalom nélkül meg lehetett szabadulni. Bár ezek a ruhák óvatosan, de moshatók is voltak. A rizikó az volt, hogy a rájuk szitázott minta megfakul vagy lekopik (mint azt sok használó panaszolta).
Van ennek az őrületnek egy ikonikus darabja, a Souper Dress, amit a Campbell, az örökbecsű levesek gyártója dobott piacra. (Ma akár 5000 dollárt is megadnak a gyűjtők egy ilyenért.) Felismerték a dologban rejlő kereskedelmi lehetőséget. Az inspirációt Andy Warhol adta nekik, aki már évek óta különböző műremekein örökítette meg a cég leves konzervjeit. Campbelléknél a konzerv mellé papírruhát is adtak jutányos áron.
Warhol egyébként ennek a ruhának a tervezésében nem vett részt, de egy brooklyni áruház ruhafestő eseményén igen. Ott olyan papírruhákat árultak, amelyekhez vízfesték készletet mellékeltek, és mindenki azt a mintát festhette rájuk, ami neki tetszett. A bevezető kampány eseményen Warhol élő modellen lévő ruhára szitázott mintát, evvel még trendibbé téve a művészettel egybekötött, olcsó ruházkodást.
Később Connecticutban rendeztek egy „papír bált” is, ahol Andy Warhol attrakciójának sikerére alapozva ismert divattervezőket kértek fel a papír báli ruhák (lásd nyitókép) megalkotására. Papír couture.
Amikor 1967-ben az Egyesült Királyságot is elérte a papírruha őrület, még a Beatles tagjai is viseltek papírzakót nyilvánosan. Egy amerikai grafikus szintén ebben az évben Bob Dylant ábrázoló poszter papírruhát tervezett, majd 1968-ben sorozattá bővítette a poszter ruhákat. Londonban gyártották őket, és egy sorozatban árulták (fillérekért), a csomagoláson képekkel alátámasztva, mit rejt a csomag. Nem véletlen, hogy a Bob Dylanest nem látjuk a jobboldali csomagoláson, ugyanis Dylan nem adott előzőleg engedélyt, és perrel fenyegetőzve elérte, hogy az őt ábrázolót nem árusították tovább.
A politika is lecsapott az olcsó lehetőségre. Az 1968-as amerikai választási kampányban megjelentek a jelölteket népszerűsítő papírruhák a demokratáknál és a republikánusoknál is. Többek közt volt Robert Kennedy ruha, és Richard Nixon mini. És a szavazó(nő)k boldogan viselték a kedvencüket népszerűsítő darabokat.
A híres divattervezők (pl. Givenchy, Paco Rabanne) is beszálltak a ringbe egy-egy papírruha erejéig, de ők inkább csak fotózáshoz készítettek ilyet.
Némelyik légitársaság is meglovagolta a trendet. (Le kell szögeznem, hogy azokban a boldog békeidőkben nem a körúti hatos villamos csúcsforgalmi viszonyaira emlékeztető fapados röpködés dívott, hanem az utasokat szórakoztató, netán elbűvölő bánásmód.) A TWA járatai közt voltak tematikus utak, francia, olasz, angol és New York-i stílusban. A légikisasszonyok szokásos uniformisukban fogadták a felszállókat, majd következett a meglepetés: menet közben átöltöztek a témának megfelelő, Elisa Daggs tervezte papírruhákba, és úgy kínálták például a francia ételeket, italokat (a menükártya is eszerint készült).
Az Air India pedig papírszárit készíttetett a stewardesseknek. Trendi, mégis hagyományőrző megoldást választottak.
De akár a kedvenc csokija mellé is vehetett az ember a csomagolást ábrázoló vidám papírruhát.
A papírruha ugyan kevés pénzbe került, de nem is tartott ki sokáig, így az állandó utánpótlást is beleszámítva, már nem is volt annyira olcsó a dolog. Nem volt valami kényelmes viselet, könnyen kidörzsölte a bőrt. Belekapott a szél, leüléskor a merev anyag feltorlódott, és néha még tűzveszélyes is volt (ha valaki kimosta, a tűzvédő réteg lejött róla). A fennmaradt darabokat is ennek köszönhetjük: a nők mindig vettek tartalékot, de amikor már elunták a kényelmetlenségeket, sok papírruha érintetlenül a fiókok mélyén maradt. A mai gyűjtők nagy örömére.
A 70-es évek elejére megszűnt az újdonság vonzereje, és a papírruha trend pont olyan hamar eltűnt, mint amilyen gyorsan felbukkant. Hiába, a divat – mint tudjuk – szeszélyes.
Képek: Metropolitan Museum, Fashion History Museum, Life Magazine, Pinterest
