Trendmanó

Trendmanó

Amikor a divatot is jegyre adták

2017. március 26. - trendmanó

applying_stocking_seams.jpgRacionalizált öltözködés, spárgatalpú szandál, szögletes formák, folyékony harisnya, anyaghiány, és ruhajegyek. A II. világháború alatt nem lehetett dúskálni a divatban (sem).

 

paris_1942.jpgA II. világháború borzalmairól mindenki tanult, olvasott. Könyvtárnyi irodalma van, filmek kilométerei mutatják, történészek a mai napig elemzik, hogyan pusztították egymást nagy szakértelemmel az emberek. Én most nem a véres eseményeket, frontharcokat, embertelen gonosztetteket idézem fel, hanem azt, hogy a mindennapi élet divatjában, öltözködésében hogyan mutatkoztak meg a háborús hatások.

Párizsnak, a divatvilág és divatipar fővárosának is alkalmazkodnia kellett a háborús viszonyokhoz. A divat Franciaországban nem csupán a gazdagok kellemes szeszélye volt, hanem komoly gazdasági tényező. Az 1940-es német megszállástól kezdve a nácik diktáltak, és terveik között szerepelt teljes iparág áttelepítése(!) a Harmadik Birodalomba. Erről a tervről végül letettek, de importtilalom, komoly korlátozások és szigorú anyagtakarékossági előírások léptek életbe. Sok divatház bezárt, néhány Amerikába költözött. A megmaradtak anyag- és vevőhiánnyal küszködtek. Meg volt szabva az is, mennyi anyagot használhatnak fel egy-egy ruhadarab elkészítéséhez. A ritka anyagokat csak ruhajegyre adták, ha egyáltalán volt mit adni. A divatházak egy németek által kidolgozott pontrendszer alapján jutottak (kevés) anyaghoz.

Vevő is egyre kevesebb akadt, legtöbben inkább csak a régi ruháikat alakíttatták át. Kivéve a német tisztek és a tehetős kollaboránsok divatozó női hozzátartozóit. Nekik volt pénzük a divatra, hát nekik dolgoztak a megmaradt divatházak. Kollaboráció volt ez is? Valamennyire persze, de közben rengeteg ember munkahelyét és megélhetését megőrizték. A franciák az ellenállás egy formájának tekintették, hogy nagy hagyományú divatiparukat kompromisszumokkal, de valamennyire életben tudták tartani, és nem Berlin lett a divatvilág központja.

Még 1940-ben, amikor Magyarországon kevésbé érzékelték a háború hatásait, Zsubory Nelli divattervező így tudósította A Társaság című lapot a Párizsban tapasztaltakról: „Volt olyan nagy szalon, ahol csak nekem mutatták be a nyári divatot. Más érdeklődő ugyanis nem volt. De nagy kollekciók sem voltak… A pesti dámák ugyancsak csodálkoznának, ha 60 darabnál kevesebb új ruhát látnának, Párizsban viszont sok helyen 10-12 darabból állott az egész új kollekció.”

salvatoreferragamo_parafa_1942.jpgA Lanvin-ház például kerékpáros ruhát tervezett nagy bevásárlótáskával a nőknek, mivel a benzinhiány miatt a bicikli lett az általános közlekedési eszköz. A Riviérán az anyagkorlátozások következményeként vitorlák vásznából készítettek ruhát, és ekkor jelent meg a spárgatalpú szandál, a bőr ugyanis hiánycikk volt, hadi célokra kellett. A fa- és parafa telitalpú cipők divatját is a kényszer szülte.

És bár háborús divat volt, de ikonikus darabbá vált Salvatore Ferragamo 1942-ben egyszerű anyagokból tervezett, parafa talpú, színes, raffiából horgolt nyári cipője. Mert hát Olaszországban sem lehetett a bőrt pazarolni.

A szigorú racionalizálási rendszer és az anyaghiány a szabásra is kihatott: egyenes katonás vonalak, rövidebb, térdig alig érő szoknyák jelentették az új trendet. Szögletes, széles váll, military stílusú kosztümök, kabátok. A derekat övvel hangsúlyozták, és nagy, funkcionális zsebek kerültek a ruhadarabokra. A kalapokkal lehetett legjobban variálni, meg is tették a nők. Mindenből készítettek kalapot, még itatóspapírból is. A sálból csavart turbánok divatja pedig jó szolgálatot tett a hadiiparban dolgozó nőknek – hosszú hajukat nem kapta be a gép, és nem is égett le a tűzveszélyes munkahelyeken.

ration_war_clothing_uk_1942.jpgNémetországban már 1939-től, a háború kezdetétől, Hollandiában 1940-től működött a ruhajegy rendszer. Nagy-Britanniában a háborús racionalizálás 1941-ben kezdődött: bevezették a típusruha terveket (utility clothing scheme). 32 különböző, egyszerű, kényelmes, de elegáns öltözék tervét fogadta el a kereskedelmi minisztérium, és ezek kerültek a tömegtermelésbe. Meghatározták a ruhadarabonként felhasználható anyag mennyiségét, a zsebek számát, és a díszítőelemek mennyiségét (csipke vagy hímzés betiltva). Gomb nem készülhetett fémből vagy bőrből. Egy nagykabátra vagy kosztümre 2,5 méter, egy ruhára 1,8 méter anyagot engedélyeztek. Mindent kiszámoltak, és a megvalósítást ellenőrizték is. Fontos volt a hatékony és gyors előállítás, tulajdonképpen ez alapozta meg a háború után szárnyra kapott nagybani készruhagyártást. Az embereknek valóban tetszettek a ruhák, nem csak kényszerből és hazafiasságból hordták.

future_queen_1944.jpgEgyébként a modelleket híres divattervezők készítették, többek közt Edward Molyneux, Hardy Amies és Norman Hartnell. Hartnellel a királyné is dolgoztatott, de a háború idején leginkább régi ruháit alakíttatta át a tervezővel. A leendő II. Erzsébet és húga is átalakított, egyszerű ruhákat hordott. Ezen az 1944-es képen látszik, hogy még a királylányok is megelégedtek két kabátzsebbel (a szabályozás szerint három volt a maximum) és a textillel bevont gombokkal (tilos volt a fém és a bőrrel bevont).

ruhajegy_uk_1942.jpgA ruhajegyeket mindenki kis könyvecskében kapta az élelmiszerkuponokkal együtt. Évi 66 egységet engedélyeztek ruha célú felhasználásra, de évről évre csökkenteni kellett, 1945-ben már csak 24 volt. A hadiiparban dolgozóknak pluszban járt munkaruha kupon. A kamasz gyerekek további kuponokat kaptak, mivel mindent hamar kinőttek. A terhes nők vagy átalakították régi ruháikat, vagy nagyobb méretet vettek a kuponjaikkal, ők nem kaptak plusz ruhajegyet. Ha valaki esetleg külföldről próbált új ruhát becsempészni, megbüntették. 13 év alatti fiúk nem hordhattak hosszúnadrágot. Használt ruhát kupon nélkül lehetett venni, meg is nőtt a piaca.

Azt gondolnánk, a gazdag és távoli Egyesült Államok öltözködési szempontból meg sem érezte a háborút (az amerikaiak 1941-ben léptek be), de nem egészen volt így. Az amerikai divatipar komoly versenytársak híján persze ekkor épült fel igazán, és a filmsztárok, gazdag nők sem jártak rongyokban, de azért itt is megjelentek korlátozások. 1942-től az USA-ban különleges rendelet (General Limitation Order L-85) lépett életbe: a ruházkodásra vonatkozó részletes előírások voltak benne, különösen hangsúlyozták a kötelező anyagtakarékosságot. Például keskeny, egyenes vonalú szoknya viselését ajánlották, a bő harangszoknya tiltott volt.

paint-on-stockings.jpgleg-silque_smithsonian.jpgÉrdekes divatleágazás volt a harisnya imitálása. Ez is a hiány miatt alakult ki. Tudnunk kell, úrinő nyáron is csak harisnyában ment utcára. Ráadásul a korábbi divat hátul varrással díszített fajtát diktált. Így a háború alatt, ha a selyem vagy nejlonharisnya nem volt elérhető (és többnyire nem volt az, mert kellett az anyag az ejtőernyőkhöz, kötelekhez, hálókhoz), az élelmes divathölgyek folyékony harisnyát viseltek. Ezt a lábukra kenték és szemceruzával rajzoltak rá harisnyavarrást.

Az első hiánycikk, ami az amerikai polgári életből eltűnt, a gumi, mivel a legfontosabb források japán fennhatóság alá kerültek. Ami volt, kellett a hadiiparnak. Ettől kezdve a régi cipők gumitalpától a lerobbant úszósapkákig minden gumianyagot újra hasznosítottak. Az amerikai öltözék racionalizálás közvetlenül inkább a gyártókat érintette, a lakosságot kevésbé. Néhány előírás: egy blúzon egy zseb, az öv nem lehetett szélesebb 7,6 cm-nél, a ruha mandzsettájára maximum két gomb és két gomblyuk kerülhetett.

wwiiration_usa_front_inside.jpgPersze így minden végtermék kicsit visszafogottabb lett. Egy civil példa: nem lehetett évi három pár bőrcipőnél többet venni – hát ez nem tűnik valami nagy áldozatnak, de az amerikaiaknak még ezt is szokni kellett. Azért ők is tudták mi a jegyrendszer, egyes élelmiszerekre, autógumira korlátozás volt, csak kuponnal vásárolhatták. A cukorjegyeket például csak 1947-ben szüntették meg.

Itthon a hadba lépés után, 1941-ben vezették be a jegyrendszert, és csak 1949 szeptemberében törölték el (1951-től újra jegyrendszer volt, de ez már nem a háborús megszorításokról szólt). A II. világháború alatt 1940-től kezdett akadozni az áruellátás, 1941-ben már jegyre adták a cérnát, bélésárut és vatelint is. A Női Divat című újság igyekezett megnyugtatni olvasóit divatügyben, megkérdezték a Racionalizálási Bizottság igazgatóját, aki ezt mondta: „Nem lesz női ruha szabványosítás. Szó sincs szabványosításról, legfeljebb egyes ruhák tipizálásáról, elsősorban a férfi ruháknál és a téli és más kabátoknál.”

fortepan_18328_1943.jpgA szabók általában kreatívan viszonyultak a hiányhoz. A Muskátli tudósítása szerint a téli divat legáltalánosabb díszítési módja a gyöngy és a flitter lett, így reagáltak a fonalhiányra. A (gazdag) divathölgyek problémái 1941-ben sokasodtak, mert korlátozták a magánautók és taxik használatát. Hosszú estélyi ruhában nehéz volt gyalogosan eljutni az Operába vagy hangversenyre, estélyre. A Színházi Magazin szerint a megoldás nem a reprezentálás mellőzése lett, hanem a rövid estélyi ruha, ami „megfelelően megcreálva, elkészítve és díszítve teljesen pótolja a hosszút, és minden körülmények között lehetővé teszi az autóbuszon, villamoson, sőt még a gyalogosközlekedést is”.

A Női divat 1943-ban így jelzi a virágnyelven a megszorításokat: „Gazdaságos, takarékos és célszerű. E három irány úgy látszik, hogy nemcsak állandósult, hanem mindinkább fokozódik is a női divat arcvonalán". 1944-ben már nem kertelt a lap (amíg még megjelent), főleg a régi ruhák átalakításáról értekeztek, mivel új anyag nem volt kapható. Innentől aztán már senki sem problémázott a hosszú estélyi ruhákon, a túlélésre koncentráltak. (A rémisztő emberveszteségek mellett a magyar nemzeti vagyon 40%-a pusztult el a háborúban.)

Az biztos, hogy a nők, ha módjukban állt, még a háború idején is igyekeztek jól kinézni. És egy háborús szépségtanács a végére: Ha elfogy a rúzsod, céklalével fesd ki az ajkaidat.

Még sok részletet, sok országot lehetne megemlíteni, de a posztot nem kimerítő tanulmánynak szántam, így is hosszú lett. Nem meglepő, csak megjegyzem, hogy az itt leírtakat sem volt egyszerű összerakni, mert a II. világháborúval kapcsolatban legkevésbé a divat sorsával foglalkoznak – érthetően – a történeti munkák. Nagy segítségemre volt a gyűjtögetésben F. Dózsa Katalin Letűnt idők, eltűnt divatok 1867-1945 (Gondolat, 1989) című könyve, Meghann Mason tanulmánya: The impact of World War II on women's fashion in the United States and Britain (University of Nevada, 2011), a Kyoto Costume Institute könyve: A divat története a 20. században (Vince Kiadó, 2012), A magyar divat 1116 éve (Absolut Media, 2012) című album és több, divattörténettel foglalkozó weboldal.

A bejegyzés trackback címe:

https://trendmano.blog.hu/api/trackback/id/tr2212372461

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gerilgfx 2017.03.28. 01:44:00

hamarosan megint ez lesz, amint a kínaiak közlik, hogy a maximum szökőkútépítgetést reprezentáló forint nevű monopolipénzünk mögött nincs fedezet, ezért mostantól 5 ezer forint helyett legyünk szivesek 100 ezer forintot fizetni egy pár cipőért.
süti beállítások módosítása