A nagy becsben tartott, gazdagon díszített középkori kódexek, imakönyvek ábrái között sok groteszk alakot lehet találni lapszéldíszként. Hogy került a fenékmutogatás, hányás és sok egyéb bizarr kép a többnyire mélyen vallásos szövegek illusztrációi közé? A történész kutatók vitatkoznak a magyarázaton, és van köztük, aki álszent módon nem is vesz tudomást ezekről.

A British Library gazdag középkori kéziratgyűjteménnyel rendelkezik, és többek közt digitalizálta a Gorleston Psalter nevű 14. századi zsoltároskönyvet, erre találtam rá a neten. A sok képpel ellátott könyvnek nem annyira az iniciálékat díszítő, „szabályos” alkotásai keltették fel a figyelmemet, inkább a lapszéldíszein (marginalia) volt mit böngésznem. A középkori könyvek lapszéldíszei általában tartalmilag nem kapcsolódtak szervesen a szigorúan vett szövegtesthez. Előfordulnak köztük életképek (pl. szántóvető, kovács, vadász), de sok helyen felbukkan egyfajta fejre állított világ is, furcsa, többször ember-állat keverékéből megalkotott figurák, nehezen értelmezhető jelentek, néhol eléggé alpári ábrázolások. Így aztán megnéztem más fennmaradt kéziratok lapszéli rajzait is: hasonlóan abszurd dolgokat láttam.

Gondoltam, megosztom, miket találtam. Lehet gondolkodni, vajon mi a fenét jelenthetnek, de úgy tűnik, egy trend volt ez akkoriban. Persze, tudom én, minden szimbolikus jelentéssel bír, de pontosan milyennel is?

A párizsi Notre Dame székesegyház híres, furcsa, gnóm vízköpőit biztos sokan látták (akár élőben, akár filmen), ezek a groteszknek az építészetben mutatkozó megnyilvánulásai. A groteszk a korabeli kéziratokban is megjelent. De mit nevezünk groteszknek? A wikipédiás meghatározás szerint a félelmetes, torz és fenséges vonások ötvöződése a kedves, néha komikus elemekkel, a rémület és nevetés együttes hatását váltva ki. Hát kétségtelenül ilyesmi alakok tűnnek fel a középkori kódexek margóin.

Egy röpke kitérő. Mi a kódex? Eredetileg összehajtogatott ívekből álló, összefűzött, kézzel írt könyv, fatáblák közé kötve. Tehát nem feltétlenül történeti vagy vallási munka, más témájú is lehetett, de sokáig leginkább a valláshoz kötődött. A könyv a középkorban igen drága mulatság volt, lassan, kézi munkával készült, sokba került az anyaga (pergamen), sokáig tartott kidíszíteni iniciálékkal és képekkel. Utóbbit az illuminátorok csinálták. Kis túlzással: hosszú ideig inkább luxus vagyontárgynak számított, mint olvasnivalónak, de a képeket még a nehézkesen olvasó tulajdonosok is nézegették. (Néha azt gondolom, ez ma is pont így van.)

Vissza a fura képekhez. Például a Gyalog galoppban megismert vérnyúl nem egyszerűen a Monty Python csoport vicces elmeszüleménye, középkori előzményei vannak. A csoport egyik tagja és szerzője, Terry Jones egyben történész is, aki otthonosan mozog a középkori kéziratok világában, vélhetően sok vérszomjas tapsifülessel találkozott a kódexek lapszéldíszei közt, és ez megihlette.

A 20. század közepétől divatos kiegészítőnek számít (egyáltalán nem csak a dívák vagy rock sztárok körében), de kialakulása során nem volt ez mindig így. Például, amikor a fényérzékeny vérbajosok viselték, nem igazán volt népszerű.

Az eszkimók már réges-rég (évezredekben mérhető) kitalálták, hogyan védekezzenek a havon visszaverődő, szikrázó napfény okozta hóvakság ellen. Az ő ősnapszemüvegük szarvasagancsból vagy bálnaszilából készült és üveg persze nem volt benne. A látást két keskeny rés biztosította a különben teljesen zárt szemvédőn.

A római író, idősebb Plinius (i.sz. 23-79) leírása szerint a cirkuszi viadalokat igencsak kedvelő (amúgy szörnyeteg) Néró császár gondosan szemüvegszerűre csiszolt, smaragd ékköveken keresztül követte nyomon az eseményeket az éles napfényben. Bár Plinius nagyra becsült ókori forrás, közlései azért nem minden esetben számítanak sziklaszilárd ténynek. Még ha valóban szép zöld smaragdokkal védte is szemét Néró a nap ellen, divat nem lett a dologból, az biztos.

Időben és térben távolabb, az ujgurok hazájában, Turfánban (Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartomány, Kína) egy ásatáson másfajta napvédőre bukkantak. Egy sírból gyönyörű, áttört bronz napszemüvegféle került elő, ennek korát nagyjából a 7-9. századra teszik. Tehát arrafelé is próbáltak védekezni az emberek az erős fény ellen.