Zongora a váróteremben, festmények a falon – így próbált egy 19. századi újító kedvet csinálni a közönségnek a földalatti vasúthoz New Yorkban. Ki ne várta volna szívesen ilyen luxuskörnyezetben a metrót?

Tudjuk, hogy a világ első földalatti vasútja (Metropolitan Railway) Londonban állt munkába 1863-ban, és hogy a második a mi sárga M1 metrónk, a „kisföldalatti” volt, amelyet 1896-ban, a millenniumi évben indítottak el. Utóbbi azóta már a világörökség része, és ugye ma is vidáman üzemel a nem túl kiterjedt budapesti hálózat egyik vonalaként. De mi volt a helyzet Amerikában?

New York a 19. század második felében óriásira nőtt város volt, ami egyre komolyabb problémákat jelentett. A közlekedést rémálomként élték meg az emberek, ott is próbáltak hát – lehetőleg tömegközlekedési – megoldásokat találni. A főbb elképzelések a magasvasút és a föld alá vitt közlekedés közt ingadoztak. A londoni földalattit nem találták túl vonzónak, hiszen ott eleinte valójában gőzvontatású vonatokat telepítettek a sok helyen felül nyitott alagutakba, mert a szellőzést még nem tudták másképp megoldani. Így is elég sok füstmérgezéses esetet jegyeztek fel.

Egy bizonyos Alfred Ely Beach az 1860-as években tiszta, füst- és korommentes megoldást eszelt ki a New York-iaknak, ez volt a pneumatikus földalatti vasúti rendszer, amely sűrített levegővel kívánta mozgatni a vonatokat az alagútban.

Beach egyébként mérnök és üzletember volt, egy lapkiadó család sarja, aki igencsak érdeklődött a technikai vívmányok iránt. Mellékszál, de érdekes, hogy egy barátjával együtt megvették a Scientific American című, ma is virágzó lapot, amelyben heti rendszerességgel tudósították az érdeklődő közönséget a legfrissebb találmányokról, és a lap a szabadalmak rejtelmeiben is eligazította az olvasókat. Nem mellékszál viszont, hogy a sűrített levegővel működő földalatti tervét a Scientific American közölte elsőként 1870-ben. Mellékszál 2: Beach később egy igen sikeres szabadalmi ügynökséget is alapított. Mellékszál 3: ez az ügynökség jegyeztette be Beach saját találmányait is, többek közt egy vakok számára készített írógépet.

A 18. század végétől az üdülőhelyeken fürdeni vágyó bátor hölgyek több rétegű, zárt flanel ruházatot viseltek, és harisnyában, cipőben, fejkendőben ereszkedtek a vízbe. A lóvontatású fürdőkocsiról. Ehhez képest az 1920-as évek lázadói már szinte (de csak szinte) ledérnek tekinthetők, pedig messze volt még a bikini.

A fürdőruha történetét a legrégebbi időktől a tangás bikini megjelenéséig erősen kivesézte már rengeteg könyv, blog, újságcikk. Engem az a rész érdekel ebből az evolúcióból leginkább, hogyan fedezték fel újra a szabadban fürdés örömét az emberek a 18. század vége felé – főleg a gazdagabbak, hiszen a szegények addig is használták fürdőkádnak a szabad vizeket –, és ettől kezdve milyen felszerelésekben próbálták élvezni a strandolást. Főként a nőkre gondolok, ők ugyanis eleinte hajmeresztő szabályrendszer alapján merülhettek csak a habokba, és ez leginkább az úgynevezett fürdőruhájukon látszott.

A vasúti hálózat kiépülésével először az elegáns tengerparti városok (később fürdőhelyek) látogatása jött divatba (séták a tengerparton, az erre a célra készült öltözékek felvonultatása, ismerkedés, társasági élet stb.), a fürdés csak később következett, de nehezített körülmények között. Szó szerint, ugyanis az erkölcsös hölgyek apró nehezékeket varrtak fürdőruhájuk (ma utcai toalettnek is sok lenne) aljára, nehogy a víz színén lebegjen a kelme, illetlenül felfedve a testüket. Itt megint a gazdagokról van szó, mert a kevésbé tehetősek nem voltak túlzottan finnyásak. Azt sem tudták, mi fán terem a fürdőruha, és meztelenül, vagy egy szál ingben lubickoltak egészen a viktoriánus kor szigorú és képmutató szemléletének elterjedéséig.

Minden fénytani érvnek ellentmondva, az első fürdőruhák jellemzően feketék vagy sötét színűek. A hosszú szoknya, a hosszú ujj, a nyakig zárt szabás, a nehéz flanel vagy gyapjúszövet magától értetődő volt. Úgy gondolták, megvédi őket a hideg víztől, és nem engedi lebarnulni a bőrt sem a napon (utóbbi meglehetősen pórias dolognak számított). Ha ez nem lenne elég: igazi úrinő (fekete) harisnyát és cipőt viselt tengeri fürdőzés közben. Hajukra sapkát tettek, kendőt kötöttek vagy kalap+kendő kombóval fedték be a fejüket. (És a Vatikán helytelenítette még ezt a fürdőruha szörnyet is.)

Ne úgy képzeljük el a dolgot, hogy a hölgyek valahol a parton átöltöztek és vidáman besétáltak a vízbe, majd a lubickolás végeztével víztől csöpögő (testre simuló!!!) klepetusban – ellenkező nemű sétálók vizslató pillantásainak kereszttüzében – kiballagtak volna a partra, hogy elheverjenek a fövenyen. Ilyen provokatív viselkedést nem engedett az illem. A tengerparton csak kifogástalan öltözékben jelenhetett meg egy hölgy. Mi volt akkor a megoldás? Hát a bolond fürdő etikett nélkülözhetetlen eleme, a fürdőkocsi.