A 19. század közepén komoly divatbotrányt kavart Amelia Bloomer, egy korabeli feminista, aki nadrágot adott a nőkre. Nem ő találta ki, de róla nevezték el: ez volt a Bloomer kosztüm.
Az amerikai Amelia Jenks Bloomer a női jogok, a mértékletesség és az antialkoholizmus kitartó szószólója volt, aki The Lily címmel női újságot is indított. Utóbbi kéthetente jelent meg 1849-53 között és ételreceptektől moralista eszmefuttatásokig sok olyasmit közölt, ami érdekelhette a reformokra/jogokra vágyó nőket. Ez itt most nem egy feminista poszt bevezetője, csak szerettem volna tisztázni, kihez is kötődik a szokásokra fittyet hányó reformöltözék: egy korai feministához. Vagyis inkább többhöz.
De először az előzmények. Egy népszerű amerikai egészségügyi folyóirat, a Water-Cure Journal felhívta olvasóit, hogy találjanak ki olyan női ruhát, ami kevésbé ártalmas az egészségükre, mint az aktuális divat (a végletekig szoros fűző, nehéz anyagú, keményített szoknyarétegek, földön vonszolt uszály). Egy korabeli orvos professzor szerint a nők csontozatát és belső szerveit annyira elnyomorította fűző, hogy haláluk után testük már alkalmatlan volt tudományos anatómiai szemléltetésre. Ez persze egy meglehetősen szűk csoport sajátos problémája volt, és a divathölgyeket kevéssé izgatta. :)
A kényelmesebb ruha, a szabadabb mozgás lehetősége viszont sokakat arra késztetett, hogy újfajta öltözéket tervezzenek. Az olvasók által kreált ruhák közül meglepően sok hasonlított a török vagy más keleti nők nadrágos viseletére valamilyen formában.
Végül a nyerő összeállítás ez lett: bokánál összefogott bő bugyogó + térdig (vagy kicsit az alá)) érő szoknya és blúz vagy ruha (fűző nélkül)). Török ruhának, amerikai ruhának vagy reformruhának is nevezték. Nemcsak a folyóirat olvasói kezdték hordani, hanem más nők is, akik átvették az egészséget kúráló helyek kényelmes, új divatját. 1851-re már országszerte sok cikk jelent meg különféle újságokban a feltűnő, nadrágos reformruháról, nem feltétlenül helyeslőleg említve a jelenséget.
Most akkor vissza Amelia Bloomerhez. 1851-ben Elizabeth Smith Miller, a nők felszabadítását szorgalmazó aktivista Seneca Falls-ba utazott Bloomerhez, hogy megvitassák közös teendőiket a női jogok terén. Alkalmasint biztos meg is vitatták, ám a lényeg az, hogy a vendégségbe érkezett Mrs Miller bugyogós reformruhát viselt. Amelia el volt ragadtatva, és azonnal beszerzett egy hasonló kosztümöt. Mi több, lapja, a The Lily hasábjain is nagy erőkkel népszerűsíteni kezdte az új trendet. Egyik cikkét átvette a The New York Tribune, ami további hírverést jelentett. Egyre több nő viselte az új öltözéket, és elnevezték Bloomer kosztümnek. Hamarosan már egyszerűen csak bloomernek hívták. Kitört a bloomer őrület.
Mai szemmel nézve persze nehéz megérteni, mitől volt ez ilyen nagy szám. De hát kilátszott a bokájuk! De hát férfias nadrágot vettek föl! De hát nem volt rajtuk fűző! Szexuális fertő, és elférfiasodás, lehet választani.
Mindenesetre ezek a bokától tokáig beburkolt nők az addigi normákat teljesen felrúgták. Fel is lendítették a karikatúra rajzolók forgalmát. Tán még dohányozni is fognak, mint a férfiak! Tán még az a szörnyűség is bekövetkezhet, hogy ezután majd a nadrágos nő kéri meg a férfi kezét annak apjától – mint az itt mellékelt gúnyrajz mutatja.
El kell mondani, hogy a ruha rögtön a megjelenésétől kezdve gúny tárgya volt. A bloomert viselő nőkre provokatív megjegyzéseket tettek az utcán, az utcagyerekek kórusban csúfolták őket, és a legtöbb újságban is elég becsmérlően nyilatkoztak a szégyentelen új divatról. De az újdonságra áhítozó hölgyek bloomer bálokat és piknikeket tartottak, társadalmi eseményeken is bloomert viseltek, ruhareform társaságokat alapítottak. A divat egyébként eljutott Londonba is.
A bloomer rövid úton a korabeli szüfrazsett mozgalom (akkor így nevezték a nők jogaiért küzdő feministákat) jelképe lett. Kb. háromévnyi ruházkodási diadal után a szüfrazsettek kezdtek attól tartani, hogy a ruha feletti parttalan vita elfedi az ennél lényegesebb célokat, így lassanként inkább visszatértek a konvencionális, fűzős darabokhoz.
Maga Amelia Bloomer 1859-ben szakított a róla elnevezett öltözékkel, mondván, hogy neki az újabb kitaláció, a krinolin elegendő reformot jelent, és a maga részéről ismét hajlandó hagyományosan öltözni, mert a könnyű abroncsszoknyában szabadnak érzi magát. Bár Amelia a krinolinos mozgáslehetőségeket illetően erősen tévedett, az abroncskalitka tagadhatatlanul uralkodó trenddé vált. A Bloomer kosztüm pedig fokozatosan kiment a divatból, és a nők engedelmesen megint csak szoknyát hordtak.
Ami nem sikerült a korai feministáknak, azt 50 év múlva egy új őrület simán elintézte. Divat lett a kerékpár, és mivel a 20. század fordulója körül már a nők is biciklizni kezdtek, megjelent a pedálba beakadó hosszú szoknyánál praktikusabb bloomer 2.0 verzió. Bő, de sokkal rövidebb változat volt, mint az eredeti, és szoknyácska sem társult hozzá. Egy ideig még vitatkoztak ugyan az újságokban, hogy melyik világvárosban bringáznak a nők inkább konszolidált szoknyában, és hol visel többségük nadrágot ehhez a tevékenységhez, de botrányt már nem okozott (legalábbis a sportdivatban). Igaz viszont, hogy a női nadrágviselet végleges elterjedése azért még pár évtizedig váratott magára.
