A Habsburgok udvari festője készített rengeteg „szabályos” festményt, tervezett jelmezeket, udvari ünnepségeket, és közben festett elképesztő, naturális elemekből összeállított arcképeket. Utóbbiak tették a szürrealisták igen korai előfutárává.
Az 1526-ban (vagy 1527-ben, nem tudni biztosan) született Giuseppe Arcimboldo karrierje szülővárosában, Milánóban kezdődött templomi üvegablakok és freskók készítésével. Talán meg is marad ennél, ha 34 éves korában nem kerül udvari festőként I. Ferdinánd bécsi udvarába. Nem igazán lehet tudni, hogyan jutott ehhez a megbízáshoz, de biztosan elégedettek voltak vele, mert II. Miksa és II. Rudolf alatt is megtartotta pozícióját, ekkor már Prágában. Több mint 25 évig szolgálta a Habsburg császárokat, csak élete utolsó szakaszában tért vissza Milánóba. Ott halt meg 1593-ban.
A manierizmus jellemzői – többek között – a részletezett, aprólékos, sajátos téralkotás, az újszerűség (szakítás a hagyományos ábrázolásmóddal) és a fantázia megjelenése az alkotásokban. A természet és az ember kapcsolatát is meg akarta mutatni. Ez a stílustörténeti korszak eléggé rövid volt és a reneszánsz művészetet kötötte össze a barokkal. Arcimboldo ebben a korszakban élt és festett sok korrekt, de nem különösebben kiemelkedő képet, amelyek feledésbe is merültek. Viszont amikor nem császári gazdáinak készített az elvárás szerinti festményeket, szabadon engedte a fantáziáját, és ez az, ami ma is izgalmas.
Szürrealista trendszetternek neveznénk, ha a 20. század elején élt volna, de mivel 400 évvel korábban készítette a sok fejcsóválást kiváltó allegorikus portréit, akkoriban sokan bolondnak nézték. Aztán el is felejtették, évszázadokra.
Elsősorban Salvador Dalí és több más szürrealista fedezte fel újra. Dalíra komoly hatással volt Arcimboldo látásmódja. Egyes képein részben vagy teljesen alkalmazta is a régi mester módszerét, például felesége (és legfőbb modellje), Gala egy portréját bolygókból állította össze.
A szürrealista ősapa (én már csak így hívom) elképesztő érzékkel használta a növényeket, gyümölcsöket, állatokat, könyveket híres arcképein.
Előkelő körülményei ellenére nagyon nehéz sorsa volt, és végül zord, sőt kegyetlen uralkodó lett belőle. Bár három francia királynak is ő volt az anyja, a franciáknak mindig idegen maradt, ő volt a mindenre képes olasz nő. Viszont konyhaművészetük modernizálásában sokat köszönhetnek neki.
A nagy hatalmú Medici családba született Firenzében 1519-ben, de még újszülött korában árvaságra jutott. Anyja pár nappal születése után, apja alig egy hónap múlva halt meg. Nagyanyja nevelte, ám ő is meghalt egy év múlva. A kislány nagynénjéhez került, majd VII. Kelemen pápa (szintén Medici) gondoskodott róla, persze nem érdek nélkül.
A korszak igencsak szövevényes politikai és hadi eseményeit itt meg sem próbálom vázolni, de annyit érdemes megjegyezni, hogy a kis Katalin életkilátásai állandóan változtak az aktuális szövetségek, érdekek szerint. Végül eldőlt a sorsa: Kelemen pápa meg akarta pecsételni I. Ferenc francia királlyal való szövetségét, s ezért Katalint feleségül ígérte Ferenc egyik fiának. A 14 éves menyasszonyt Franciaországba küldték, ahol Henrik orléans-i herceggel, a szintén 14 éves vőlegénnyel összeházasították.
Egyértelműen politikai frigy volt, és a felek egyáltalán nem szerettek egymásba. Henrik különféle szeretőkkel múlatta az időt, majd kikötött Diane de Poitiers mellett, aki húsz évvel volt idősebb nála. Diane-t tényleg szerette, haláláig ez a nő uralkodott felette, aki óriási befolyásra tett szert. És még gyönyörű is volt, amit Katalinról nem lehet elmondani. Akárhány fennmaradt képét vizsgáljuk, szépnek nem nevezhetjük. A kortársak csak a kezét és a bőrét dicsérték. Katalin csendben tűrte a megaláztatást. Élénk, éles eszű, művelt, jó ízlésű volt – és nem túl népszerű, nulla hatalommal, hát hallgatott.