A porrá őrölt dohányt, a tubákot orron át szippantották fel. Európában a 17. században jött divatba. Az „anyagot” díszes kis szelencékben tartották. Tubákolni és szépséges tubákos dobozkát ajándékozni századokon át igen trendi volt.

A dohányzás helyességéről itt egyáltalán nem szeretnék vitát nyitni, ennek megtárgyalására számtalan egyéb felület áll rendelkezésre az internet végtelen univerzumában. Ez a poszt egy régen nagyon divatos (és ma is előforduló) dohányzási módról szól.

A dohány Amerika felfedezése után, a 15. század végén került Európába, ekkortól kezdett terjedni kontinensünkön a dohányzás. A 17. századtól már általános volt. Magyarországon a török uralom alatt terjedt el széles körben.

Sok módja ismeretes persze, pl. pipázás, szivarozás, bagórágás, cigarettázás, tubákolás. Itt az utóbbiról lesz szó. A modernebbnek és elegánsabbnak tekintett cigarettázás 20. századi általánossá válásáig a tubákolás igencsak széles körben hódított.

Egy pici etimológia: a tubák a spanyol tabaco szóból magyarosodott, eredetileg az általános „dohány” jelentéssel. A későbbiekben már csak az orron át felszívott dohányport jelentette. Ezt a port az 1700-as évektől nálunk a török eredetű burnót néven is emlegették.

A beszippantásra való dohányport a dohánylevelek finomra őrlésével állították elő, és sokszor rózsaolajjal, levendulával, jázminszirmokkal stb. aromásították. Eleinte minden szippantáshoz frissen reszelték (pl. elefántcsont reszelővel) vagy mozsárban törték a hozzávaló dohányt.

Mi ez, tán szósztartó? Hát nem. Ez az igényes kivitelezésű edényke kifejezetten a nőket szolgálta a 17-18. században (és még a 19.-ben is), amikor szó sem esett a vízöblítéses vécéről. Vagy bármilyen, gyorsan elérhető vécéről.

Az erősen kétes tisztaságú 17. és 18. század nem kényeztette úton-útfélen megtalálható vécé lehetőségekkel a szükségüket végezni óhajtókat. A ház mellett álló pottyantós vécék persze nemcsak nekünk lehetnek ismerősek, régen is éltek evvel a megoldással, főként a szegények.

A tehetősek és előkelők – érthetően – a szobavécéket preferálták, vagyis az alul megfelelő edénnyel ellátott, középen lyukas, kényelmes, akár bársonnyal szegélyezett ülőkéjű, díszes székeket. Ezeket általában a bútorzat stílusában alkották meg, szép porcelán vagy fajansz, fedeles alkalmatosságokkal felszerelve. (A bűz terjedését így sem tudták meggátolni, de ezt természetes velejárónak tekintették.) Az éjszaka felmerülő ürítési problémákat az ágy alá vagy az éjjeliszekrénybe készített bilivel oldották meg. Így hát az otthoni vécékészültség a kor fogalmai szerint megoldott volt.

De mit lehetett tenni út közben, vagy nyilvános helyen? Főleg a nőknek, mivel a férfiak – akárcsak ma – ritkán zavartatták magukat. Voltak olyan helyzetek, amikor nem állt rendelkezésre semmilyen, a korban kulturáltnak tekintett megoldás. A nyilvános helyeken nem volt vécé. A templomokban tilos is lett volna ilyet létesíteni, de például a színházak sem fokozták látogatóik kényelmét ilyen szolgáltatással. A nőket – mivel hólyagjuk tároló kapacitása kisebb, mint a férfiaké – tudvalévőleg gyakrabban szólítja a természet, és nem volt ez másként régen sem.

Erre találtak ki egy hordozható elmés megoldást a 17. században, csak nőknek, bourdaloue néven. A 18. században vált igazán trendi eszközzé, és még a 19. században is rengetegen használták. Lehet, hogy ma viszolygunk tőle, de a régi nők örömmel, és gátlások nélkül könnyítettek magukon a segítségével.

A 18. század trendi kozmetikai dekorációja volt a szépségflastrom. Szexinek tartották az anyajegyet, s akinek nem volt, műpöttyel pótolta. Ez volt a mouche.

Nem ismeretlen ma sem egy vonzó anyajegy kihangsúlyozása, de akinek nincs, nem akar minden áron pöttyöt az arcára. Marilyn Monroe vagy Cindy Crawford például mindig kiemelte, és Eva Mendes vagy Dita Von Teese sem palástolja, ez a „tartozékuk” egyedien vonzóvá tette-teszi őket.

A kacér 18. században viszont vágytak rá a divatozó hölgyek, ezért hát műanyajegyet alkalmaztak, ami aztán divat lett Európa-szerte. A kozmetikai fegyverzet részévé vált a szépségtapasz, francia nevén mouche (= légy). A kis tapaszokat drága fekete (ritkábban piros) selyemből vagy bársonyból készítették, és ragasztóval rögzítették a kívánt helyre. Nem csak kör alakúakat használtak, volt szív, félhold, csillag formájú is.

Az Erzsébet-kor az ő nevét viseli. Zűrös állapotban lévő országot vett át „gyenge nőként”, egyöntetű volt hát a korabeli vélemény, hogy csak a megfelelő és gyors férjhez menetel segíthet rajta. I. Erzsébet azonban másképp gondolta. Az öltözködést főként imázs építésre, és hatalma megerősítésére használta. Amúgy pedig imádta a drága, látványos ruhákat.

VIII. Henrik lányaként viszontagságos fordulatokban gazdag ifjúság jutott ki Erzsébet hercegnőnek. Például édesanyja az a Boleyn Anna, akit Henrik lefejeztetett, Erzsébet ekkor még három éves sem volt. A kislányból aztán évek során lett kitagadott törvénytelen gyerek, a Tower foglya, majd házi őrizetben tartott protestáns bajkeverő. Nem részletezem az akkori zűrös angol történelmi és trónutódlási viszonyokat, Erzsébet életútját könyvek, internet oldalak tucatjai taglalják. 25 éves korában viszont királynővé koronázták, és 45 évig (haláláig) meg is tartotta koronáját.

Soha nem ment férjhez, pedig mindenki ezt várta, és rengeteg kérője is akadt. Nincs hiteles magyarázat, csak bizonyíthatatlan feltételezés, miszerint fiatal korában szexuális bántalmazásnak volt kitéve. A várakozásokkal ellentétben szingliként is boldogult a trónon (bár hosszú ideig hitegetett mindenkit, hogy férjhez megy). Lassanként kiépítette a szűz királynő imázst, amihez idősebb korában is ragaszkodott.

A szép öltözékek iránti olthatatlan rajongását egyes történészek avval magyarázzák, hogy gyerekkorában eléggé elhanyagolták, nem voltak rendes ruhái. Annyira nem, hogy kiskori nevelőnője levelet is írt az apának, VIII. Henriknek, a sanyarú ruházati állapotokról, kérve, hogy lássa el lányát megfelelő ruhákkal, ne kelljen rongyokban járnia.