A baszk nők évszázadokon át büszkén viselték trendi, egyedien megformált fejdíszüket, de misére nem mehettek benne, mert az egyház férfi falloszra emlékeztető, szemérmetlen jelképnek tekintette a főkötőt. Be is tiltották. Többször.

A híres baszk főkötőről sokan azt gondolják, hogy a középkori, cukorsüvegre emlékeztető fejfedő, a hennin leszármazottja, pedig egyáltalán nem. A tocado vascót sokkal régebben, a 12. századtól kezdték hordani a baszk nők, a hennin pedig csak a 15. században jött divatba az európai hölgyek körében.

Típusra sem azonosak, mert a hennin egy merev vázra épített kalap volt, a baszk főkötőt pedig egy több méter hosszú vászon- vagy selyemsálból tekerték-kötötték fejükre a nők. Tulajdonképpen inkább a turbánnal áll rokonságban, ami nem is olyan nagy csoda, hiszen a 700 éves mór uralom az egész Ibériai-félszigeten hagyott különféle nyomokat.

A „szemérmetlen fallikus szimbólum”, ahogy a szigorú (és erős szexuális töltetű fantáziával küzdő) egyházatyák később nevezték, sok dolgot elárult ugyan viselőjéről, de a férfi nemi szervhez ezeknek az információknak egyáltalán nem volt közük.

Nevét nem igazán ismerjük, de munkáit igen: Marie Antoinette viselte a ruháit, számos fennmaradt portréján megcsodálhatjuk őket ma is. Mademoiselle Bertin volt az első személyi stylist (ráadásul királyi) és tervezőnő, akiből igazi sztár lett.

Ma minden sztárocskának lehet és van személyi stylistja, de a 18. században ez még nem volt divat. A francia Rose Bertin volt az első, híressé is vált, és ő nem állt meg a legmagasabb pozícióig, hiszen Marie Antoinette személyes divattanácsadója és tervezője lett.

1747-ben Abbeville-ben (textiliparáról ismert város volt) született, egyszerű családból származott. A divat érdekelte, és nem óhajtott tisztes szegénységben élni, így 16 éves korában Párizsba ment szerencsét próbálni. Egy kalaposnőhöz állt be tanulónak, ahol igen sikeresen tevékenykedett, mert egy idő után a tulajdonos bevette üzlettársnak.

25 éves korában már saját boltot nyitott, elegáns környéken, Grand Mogol néven. Itt már nemcsak kalapokat lehetett kapni, hanem gyönyörű ruhákat és kiegészítőket is. Olyan befolyásos divathölgyek vásároltak nála és támogatták törekvéseit, mint Conti hercegnő és Chartres hercegnője. Chartres hercege is erősen érdeklődni kezdett az ifjú divatárusnő iránt, bár ő korántsem öltözködési szempontból. Rose rövid úton visszautasította, így a herceg hoppon maradt.

Az 1920-30-as évek menő dizájnere, aki imádta a nőket. Egyúttal a sportdivat megteremtője, a kardigán elterjesztője, aki kényelmes, sportos, de elegáns ruhákba öltöztette a hölgyeket. Joy nevű parfümje ma is hódít.

Ma Coco Chanelt tekintjük a modern divatot megteremtő királynőnek, de kortársai némileg másképp vélekedtek. Elsa Schiaparellit zseniálisnak tartották (joggal), és Jean Patout igazi újítónak gondolták (joggal), Chanelt pedig jó szakemberként tartották számon (alig merem leírni: joggal). Viszont Chanel volt a legkitartóbb, versenytársai pedig meghaltak vagy visszavonultak. Most azonban Jean Patouról akarok írni, mert meggyőződésem, hogy sokat köszönhetnek neki a nők.

1887-ben született, gyerekkorát Normandiában töltötte, meglehetős jómódban: a családnak bőrgyára volt, és szőrmével is foglalkoztak. 23 éves korában Párizsba költözött, mert divattervező akart lenni.

Először egy kis szalont nyitott Maison Perry néven, majd 1914-ben saját nevén nagyobb divatházat alapított. Ez az év jót is, rosszat is hozott: teljes kollekcióját megvette egy amerikai forgalmazó, ami nagy szó volt, ám kitört az első világháború, így Patou a következő éveket katonaként a fronton töltötte, karrierje félbeszakadt. Miután visszatért a háborúból, újra kinyitotta szalonját.

Az 1920-as évek nőideálja fiatalos, fitt és egészséges kinézetű – ő az öntudatos, tevékeny, sportokkal is foglalkozó flapper. Patounak tetszettek az ilyen modern nők, (amúgy is nagy kedvelője volt a női nemnek, valamint a szerencsejátékoknak, de ez mellékszál), nekik tervezett hát kényelmes, praktikus, de mindig elegáns ruhákat.

Patou sportember volt (pl. kiválóan lovagolt), átérezte, milyen nehéz a nőknek, amikor nem sporthoz való öltözékben próbálnak mondjuk teniszezni, golfozni. Így aztán megteremtette a praktikus, divatos sportruházatot.

A szemüveg kiterjedt történetében akad olyan időszak, amikor a hölgyek viszolyogtak a szépségrontónak tartott látásjavító állandó viselésétől, de divatos kiegészítőként boldogan vitték magukkal mindenhová.

A francia eredetű szót más nyelveken inkább lorgnette-ként emlegetik, de nálunk lornyon néven honosodott meg. Akármilyen elegánsan hangzik is a neve, itt bizony szemüvegről van szó. Nyeles szemüvegről. Jellemzően elég kevés olyan ábrázolást találni a régi időkből, ahol egy nő lornyonnal örökíttette meg magát. Hiába volt trendi, majdnem ékszer kategóriába tartozó eszköz, azért a képeken ritkán vállalták be. Használták álarcosbálon, színházban, operában, és persze olvasáshoz is, de amint megnézték, amit akartak, elvették a szemük elől.

Ennek magyarázata, hogy bármilyen hasznos volt is a látáskorrekció, hosszú évszázadokig negatív gondolatokat társítottak hozzá: bizonytalanságot jelentett, valamint a látásromlást az idős korhoz kötötték. Különben is, a 18. századig a szemüveg alapvetően férfi eszköznek számított, és nem is volt olcsó.

Napóleon és George Washington például úgynevezett ollószemüveget, a női lornyon elődjét viselték olvasáshoz. Mint neve is mutatja, ollószerűen lehetett szétnyitni, és egy kézzel tartani kellett a szem előtt. Itt is mutatkozik némi hiúság: a férfiak sem akarták állandóan viselni az okulárét. Bár meg kell jegyezni, hogy Washingtonnak volt már „rendes”, száras szemüvege is. Nem lehetett valami kényelmes, mert kerete nehéz, tömör ezüst volt. (A szemüveg profi rögzítésének gondja egyébként igen küzdelmes történet. Tudjuk, még ma sem ritka az olyan szemüveg, ami folyton lecsúszik és kényelmetlen.)