A középkorban hosszú ideig elegáns ruhadíszként aggattak magukra apró csörgőket, csengettyűket a német vidékek előkelői. Az udvari bolondok körében csak később lett trendi.
Szélcsengőket (tintinnabulum) és csörgőket már az ókorban is használtak vallási és babonás okokból, főként a gonosz szellemek elűzésére. Állatok nyakába is gyakran akasztottak ilyen hangkeltő eszközöket, így lehetett tudni merre jár az illető jószág. Ismerjük mi is, hogyan működik ez: tehénkolompot például biztosan mindenki látott már, de ez mellékszál.
A keleti országokban mindig is fontos szerepe volt a csörgőknek, csengettyűknek, de most inkább a középkori Európa felé veszem az irányt, német területeken ugyanis évszázadokon át népszerű divatkiegészítő lett. Nagyjából a 11. században bukkant fel, ekkor még uralkodói szimbólumként. Nem hordhatta akárki. A 12. századtól viszont lazultak a szokások, és a nemesek ruháin megjelentek az apró csörgők. Nem nehéz megérteni, elég vonzó lehetett a korabeli pompakedvelők számára, hogy a csilingelés már messziről jelezte, magas méltóság közeledik.
A csörgőviselés sokáig megrekedt egy normálisnak nevezhető szinten, leginkább a drága anyagokból készült öveket díszítették vele. Többnyire nemes anyagokból volt, leginkább aranyból vagy ezüstből, néha ólomból.
A 14. század első felétől azonban a csörgők, csengettyűk egy időre főszerephez jutottak a német nemesség körében. Vagyis elérte őket a divatra olyan sokszor jellemző végletesség. Nem tudni pontosan, mi váltotta ki az őrületet, de az ilyenfajta zajkeltő divatozás kifejezetten trendi lett. A csörgők elszaporodtak, külön (a törzsön ferdén átvetett) vállszalagon, vagy külön a csörgőknek készített nyakravalón viselték őket, telerakták velük a ruhák szegélyét, a ruhaujjakat, kalapot, sapkát, cipőt, mindent.
Nemcsak szaporodtak, hanem növekedtek is. Tucatnyi dió, tyúktojás vagy kisebb körte nagyságú koloncot hurcoltak magukon a büszke tulajdonosok. A piperkőcebb előkelők – fokozandó a lenyűgöző hatást – apró harangocskákkal kombinálták a csörgő viseletet. Csak jelzem, egy nagyobb harangocska akár 2-4 kg súlyú is lehetett. Az eleganciáért áldozatot kellett hozni…
El lehet képzelni, micsoda zenebona volt egy-egy udvari ünnepségen vagy a templomban. Utóbbiról biztosan tudható, hogy nagy volt ott a hangzavar, mert keletkeztek tiltó rendeletek is az istentisztelet zavaró viselet ellen.
A zajos luxusdivatot igencsak komolyan vették. Annyira, hogy a szentek ábrázolásain is megjelent a csörgős ruha, mint a nagyszerűség kifejezője. Halle városában, a patinás Moritzkirche templomban mind a mai napig megtekinthető egy ilyen szent 1411-ből: der Schellenmoritz, vagyis Csörgős Móric, ahogy nevezik. (Miatta néztem utána a csörgődivatnak, annyira megtetszett a beceneve.) Az elmélázó Szent Móric övéről szépséges, méretes, aranyszínű csörgők csüngnek alá.
A 15. század közepétől aztán fordult a divat, és a csörgős-csengettyűs megoldás hamar idejét múlttá vált.
De nem tűnt el teljesen: az udvari bolondok ruháján és főleg sipkáján (a szamárfül mellett) megjelentek a csörgők, és ott is maradtak. Ugyanis ekkor már határozottan nevetségesnek számított a csörgőviselet, és a bolond legfőbb feladata ugye ura szórakoztatása volt, amit egy ilyen bombabiztos poénnal el is tudott érni.
Manapság legfeljebb jelmezbálban látunk csörgőkkel díszített sipkát (mondjuk egy bolondnak öltözött ismerősünkön), ilyenkor jusson eszünkbe, hogy valaha ez hőn áhított, igen elegáns divatcikk volt. :)