Mi ez, tán szósztartó? Hát nem. Ez az igényes kivitelezésű edényke kifejezetten a nőket szolgálta a 17-18. században (és még a 19.-ben is), amikor szó sem esett a vízöblítéses vécéről. Vagy bármilyen, gyorsan elérhető vécéről.

Az erősen kétes tisztaságú 17. és 18. század nem kényeztette úton-útfélen megtalálható vécé lehetőségekkel a szükségüket végezni óhajtókat. A ház mellett álló pottyantós vécék persze nemcsak nekünk lehetnek ismerősek, régen is éltek evvel a megoldással, főként a szegények.

A tehetősek és előkelők – érthetően – a szobavécéket preferálták, vagyis az alul megfelelő edénnyel ellátott, középen lyukas, kényelmes, akár bársonnyal szegélyezett ülőkéjű, díszes székeket. Ezeket általában a bútorzat stílusában alkották meg, szép porcelán vagy fajansz, fedeles alkalmatosságokkal felszerelve. (A bűz terjedését így sem tudták meggátolni, de ezt természetes velejárónak tekintették.) Az éjszaka felmerülő ürítési problémákat az ágy alá vagy az éjjeliszekrénybe készített bilivel oldották meg. Így hát az otthoni vécékészültség a kor fogalmai szerint megoldott volt.

De mit lehetett tenni út közben, vagy nyilvános helyen? Főleg a nőknek, mivel a férfiak – akárcsak ma – ritkán zavartatták magukat. Voltak olyan helyzetek, amikor nem állt rendelkezésre semmilyen, a korban kulturáltnak tekintett megoldás. A nyilvános helyeken nem volt vécé. A templomokban tilos is lett volna ilyet létesíteni, de például a színházak sem fokozták látogatóik kényelmét ilyen szolgáltatással. A nőket – mivel hólyagjuk tároló kapacitása kisebb, mint a férfiaké – tudvalévőleg gyakrabban szólítja a természet, és nem volt ez másként régen sem.

Erre találtak ki egy hordozható elmés megoldást a 17. században, csak nőknek, bourdaloue néven. A 18. században vált igazán trendi eszközzé, és még a 19. században is rengetegen használták. Lehet, hogy ma viszolygunk tőle, de a régi nők örömmel, és gátlások nélkül könnyítettek magukon a segítségével.

Az intim használat abban nyilvánult meg, hogy félrevonultak egy kevéssé forgalmas sarokba vagy egy függöny mögé, és az oválisra formált, szósztartóra emlékeztető, áramvonalas edényt beügyeskedték a szoknyájuk alá. Állva könnyítettek magukon, a vizelettel teli edénykét pedig egy készenlétben álló szolgáló fedte le (a kifinomult bourdaloue sokszor fedővel is rendelkezett), és tüntette el (= öntötte ki az utcára). Természetesen.

Mivel divatos női eszköz volt, adtak a kivitelezésre is. Porcelán vagy fajansz, esetleg ezüst volt a hosszúkás, lekerekített szélű darabok anyaga, és a gazdag díszítéssel sem spóroltak. Sevres-ben nemcsak vagyonokat érő porcelán étkészleteket alkottak, hanem bourdaloue-t is. Ennek az 1892-es aranyozott peremű példánynak a dekorációja egy Watteau kép jelenete.

A jellegzetes, kékmintás Wedgewood porcelánok között volt kisebb, jól csomagolható, kompakt, úti bourdaloue-ként reklámozott darab is.

Hogy is van ez? Állva csinálták? Miért? A bugyi viselése Európában a 19. század elejéig egyáltalán nem volt általános, bár tudjuk, hogy Medici Katalin francia királyné a 16. században már büszkélkedett ilyen alsóneművel. De akkoriban ez nem lett népszerű vagy trendi. Részben, mert a nadrágforma egyértelműen férfi kiváltság volt, részben pedig a csípőig érő fűzővel merevített, sokrétegű női ruhához nem is lett volna praktikus. A fűző alatt egy hosszú alsóinget viseltek, amit egyszerűen csak fel kellett hajtani a szoknyarétegekkel együtt, és máris pisilhettek. Anélkül, hogy tornamutatványokat kellett volna végezni, vagy beszennyezték volna a drága anyagokból készült, nehezen tisztítható ruházatukat. A 18. századi élet apróságait precízen megörökítő Francois Boucher lágy, rokokó stílusban ábrázolta is, hogyan.

Maga az edényke a legenda szerint Louis Bourdaloue híres francia jezsuita hitszónokról kapta a nevét. Az atya minden bizonnyal komoly morális támaszt nyújtó, ámde rettentő hosszú szónoklatait állítólag a nők nem bírták végigülni az edényke segítsége nélkül. A megkönnyebbült/hálás közönség így örökítette meg a prédikátor nevét. Akár így volt, akár csak jól hangzó feltételezés, a bourdaloue nagy népszerűségnek örvendett.

A Meissenben készült bourdaloue kecses, fantáziadús díszítéssel vonzotta a vevőket. Használata a 19. század végéig általános volt, aztán a higiénés viszonyok jelentős javulásával – egyre több helyen lett vízöblítéses vécé – és a női ruhadivat megváltozásával kikopott a mindennapi használatból.

Ma már csak a gyűjtők érdeklődnek iránta, és ők egy-egy különlegesebb darabért vagyonokat adnak. A szokásos virágdíszítésűek relatíve olcsóbbak (200-1000 euró), az állatosak, bogarasak akár kétszer annyiba kerülnek. Ezt a ritka, csigavonal díszítésű, Vincennes-ben 1752 körül készült modellt 25.000 euróért adták el egy aukción.

U.i.: A nagy hatású Bourdaloue atyáról Párizsban egy utcát is elneveztek, ahol 1900 körül egy cukrász híresen finom gyümölcstortát kezdett árulni. Vajon hogy nevezték el a népszerűvé vált körtés finomságot? Igen, igen, a neve bourdaloue torta lett. Ma is így hívják. Bizarr...