A 18. század trendi kozmetikai dekorációja volt a szépségflastrom. Szexinek tartották az anyajegyet, s akinek nem volt, műpöttyel pótolta. Ez volt a mouche.
Nem ismeretlen ma sem egy vonzó anyajegy kihangsúlyozása, de akinek nincs, nem akar minden áron pöttyöt az arcára. Marilyn Monroe vagy Cindy Crawford például mindig kiemelte, és Eva Mendes vagy Dita Von Teese sem palástolja, ez a „tartozékuk” egyedien vonzóvá tette-teszi őket.
A kacér 18. században viszont vágytak rá a divatozó hölgyek, ezért hát műanyajegyet alkalmaztak, ami aztán divat lett Európa-szerte. A kozmetikai fegyverzet részévé vált a szépségtapasz, francia nevén mouche (= légy). A kis tapaszokat drága fekete (ritkábban piros) selyemből vagy bársonyból készítették, és ragasztóval rögzítették a kívánt helyre. Nem csak kör alakúakat használtak, volt szív, félhold, csillag formájú is.
A fontos divatkiegészítőhöz megfelelő, drága tartó dukált, mivel a harci készletre vigyázni kellett, nehogy szétszóródjon, elvesszen sok pötty. Festett porcelán, gyöngyházdíszes, esetleg aranyberakásos, elefántcsont vagy ezüst dobozkákban tartották a szépségflastromokat. Létezett több rekeszes kombinált doboz is, amelyben külön helye volt a púdernek, ecsetnek és a tapaszoknak.
Először ugyan egyetlen decens kis flastrommal indult a dolog, de ahogy a divattal lenni szokott, idővel túlzásba vitték. Az arcukon kívül ragasztottak kisebb-nagyobb tapaszokat a nyakukra, keblükre is divathölgyek. Trendi lett telepöttyözni a látszó bőrfelületeket.
Hamarosan kialakult a flastrom korabeli szimbolikája, az apró pötty kifinomult elhelyezéséből tudni lehetett, mit óhajt viselője közölni magáról a világgal. Íme, néhány példa a tapaszhordás rejtelmeiből: a homlok közepén = méltóságteljes, a szem sarkában = szenvedélyes, szív alakú tapasz a bal orcán = eljegyezve, szív alakú tapasz a jobb orcán = házas, a száj alatt = csendes, az orron = hetyke, a száj sarkában = kacér, és így tovább.
Azt meg kell jegyezni, hogy a hibátlan bőrű nők persze bárhová ragaszthattak tapaszt, hogy művészien megtörjék arcuk szimmetriáját, de akit netán himlőhellyel vagy szifiliszből visszamaradt bőrhibával vert a sors (és rengetegen voltak ilyenek), igyekezett ezt a divatot a sebhelyei palástolására használni. Azok a férfiak például, akik tapaszt ragasztottak, többnyire az utóbbi okból használták.
A flastrom népszerűsége csúcsán létezett szivárványszínűre festett változat. Angliában pedig a politikailag tájékozott divathölgyek még pártszimpátiájukat is ki tudták fejezni vele. A whig pártiak a homlokuk jobb oldalára, a torykat támogatók pedig homlokuk bal felére tették a szépségtapaszt.
Persze a mouche divat legfőbb célja korántsem a politikai állásfoglalás, hanem egyértelműen a szexuális vonzerő (remélt) növelése volt. Tudta ezt az egyház is, és mindenütt erősen helytelenítette. A szószékeken sok dörgedelem hangzott el a szexi kis pöttyök miatt. Eredménytelenül.
Bár… Franciaországban Jean-Baptiste Massillon, Clermont-Ferrand érseke egy prédikációjában így ostorozta a flastromos nőket: „Nem látjátok be, minő üres hivalkodás ez a szépségtapasz? Hiszen nincs egyéb célja, mint hogy a férfiak szemét odacsalogassa! Miért nem ragasztotok mindjárt a vállatokra, a kebletekre is tapaszokat? Akkor aztán ugyancsak lenne a férfiaknak mit bámulniuk!” Az engedelmes francia nők ezúttal megfogadták a tekintélyes egyházi férfiú tanácsát, és valóban ragasztottak flastromokat a vállukra meg a keblükre. Neve is lett az új tapaszoknak: mouches de Massilllon.