Bő, uniszex felsőruha, amit sok változatban viseltek az európai férfiak és nők a késő középkorban. A magyar divattörténetekben is francia nevén említik. A sokféléből a leginkább extrém a földig érő ujjú volt, ízes régi nevén – Apor Péter meghatározása szerint – a kutyafüles mente.

A fura nevű köpeny/köntös/ruha 1380 körül jött divatba és a következő század első felében is népszerű maradt Európa-szerte. Az akkori divatvilág központjának a burgundi udvar számított, ott találkozhatott a szemlélő a legújabb különleges darabokkal, onnan diktálták a trendet.

Hasonló felsőruhát persze már addig is viseltek, de az houppelande különösen bő, igencsak redőzött, többnyire övvel hordott változat volt. A nőké bokáig vagy földig ért, a férfiak válogathattak a különböző hosszúságok között, a combközépig érőtől a bokát verdesőig.

Létezett belőle ujjatlan, oldalt nyitott variáció, de legtöbbször terjedelmes ujjakkal látták el. Volt, amikor a bő ujjakat a csuklónál összefogták, így kitömött zsákra emlékeztető képződmény takarta a karokat.

Kedvencem a tölcsér vagy kürt alakú ujjal készült houppelande. Az ujjak a divat túlkapásaként gyakran földig értek. Elképzelhetjük mennyire lehetett ez néha porban vonszolt viselet praktikus, de a látvány mindenesetre pompás.

Mondanom sem kell, nem a pórnép, hanem az előkelők hordták mindenütt. A felhasznált nagy mennyiségű, lágy esésű, szépen redőződő szövet, a nemes anyagok (selyem, brokát, bársony), a gazdag díszítés mind a magas rangot, nagy vagyont jelezte.

A felsőtestre illeszkedő, lefelé erősen bővülő ruha alját és főleg az ujjak végét sokszor cakkozták, dekoratív formákra vágták. Kontrasztos, színes bélések, hímzések is hangsúlyozták a divatos ujjakat, amelyeket cserélni is lehetett. A télies változat ujjait prémmel bélelték vagy legalább szegélyezték.

A férfiak szűk nadrágjuk és alsóingük fölött hordták, a nők testhezálló, szűk, hosszú ujjú, bokáig érő alsóruhát viseltek alatta. A középkori divathölgyek mindig szépen díszített övvel fogták össze festői redőkbe az houppelande-ot a mellük alatt. (A megelőző idők hosszú derekát ekkor váltotta fel a magasra csúsztatott derékvonal divatja.) A férfiak sem vetették meg az övhasználatot, de volt, aki anélkül pompázott a bő felsőruhában (főleg az idősebbek). Találni több olyan ábrázolást, ami mutatja, hogy trendi gyerekruhaként is szolgált.

Ez az uniszex divat némi késéssel, de magyar földre is eljutott, és úgy tűnik sokáig meg is maradt nálunk. Apor Péter így írt kora aktuális erdélyi férfidivatjáról: „Az uraknak az pompára való mentéjek hosszú volt, annak nagy hosszú széles galléra majd az háta közepit érte. Az két ujja úgy fityegett a földig; az mentéje ujja kutyafüles volt, bélelve penig attól fogva, az hol az kezit az hasadékon kidugta, sehol sem volt, hanem osztán az végin egy kutyafül felé az kutyafüllel együtt egy kevés bélés volt.” A hangulatos divattudósítás mutatja, nálunk a kürtujjú változat még az 1600-as évek elején is élt.

Az houppelande divatját végül az olasz reneszánsz szellője fújta el. Talján földön mindig is kedvelték a divatot, de egyúttal a kényelmet is, így újra a normál (bár erősen díszített) ruhaujj, és a kevésbé bő redőzésű darabok mellett tették le voksukat.