Ha sminkelni akarunk, mérhetetlen mennyiségű kozmetikumból válogathatunk, csak a pénz (és az allergia) szabhat határt annak, hogy mit használunk. Amikor kész a mű, optimális esetben kapunk néhány jó szót szeretteinktől, vagy megcsodál néhány nagy-Ő-jelölt. Az antik Rómában viszont – ha gazdag hölgyek lettünk volna – mindig egy külön rabszolgalány dicsérte volna őrjöngve a végeredményt, és ott a teljes szépségápolás menete is kicsit másképp zajlott.

Az igazán tehetős római úrhölgy ébredését tucatnál is több rabszolgalány várta reggelente, és nem lazsáltak, mindegyiknek megvolt a szépségápolási feladata. E rab kozmetikai szakemberek együttesen cosmetae névre hallgattak.

Négyen frizurázták: egy fésülte, egy kefélte, egy kenőcsökkel puhította, és olajokkal illatosította a haját. A negyedik feladata igen kényes volt, ő tépkedte ki csipesszel a gyanús fehér hajszálakat. 

Az arckezeléshez további négy lány kellett. Az első lemosta szamártejjel az úrnő arcáról az éjszakai pépes arcpakolást, amely zúzott gabonafélékből, fűszernövényekből, mézből készült; ehhez sokszor extra szépítőként állati excrementumot kevertek. (Írhatnék ürüléket is, de az elég gusztustalanul hangzana.) A második a fogápolás kellékeiről gondoskodott, a rómaiak ugyanis fontosnak tekintették a szép, fehér fogakat.

A harmadik felrakta divathölgy arcára a fehéres alapozót és a pirosítót, ajakpírt. A mediterrán nők bőre akkoriban is viszonylag kreol volt, így elegáns körökben státusz szimbólum lett a minél fehérebb, naptól óvott bőr. A vágyott szépség eléréséhez a nők képesek voltak bármit magunkra kenni, ez ugye ma is így van. Pedig sok kence mérgező volt (pl. az ólomról, higanyról tudták is ezt, mégis használták), és több kárt okozott, mint hasznot. A többek között pipacsból, vörös krétaporból, piros okkerből, szederléből kevert pirosító azért kellett, mert a divatos, egészséges megjelenéshez hozzátartozott a rózsás orca és a piros ajkak. A negyedik lány feketével kihúzta a szemöldököt és éjfeketére árnyékolta a szempillákat.

Mit jelent ez a szám? A leghíresebb eau de cologne vagyis kölni neve. Nem egy illatújdonság, de a mai napig kapható, és világszerte népszerű.

Az eredeti Eau de Cologne citrusos illat volt, amelyet Giovanni Maria Farina olasz parfümkészítő mutatott be 1709-ben, Kölnben. Farina itt telepedett le, így kreációját tisztelete jeléül a városról nevezte el, ezért lett Kölni Víz. Farina szerint az illat az olasz tavaszi reggelt, a nárciszokat és a narancsvirágot idézte.

A kölni népszerűvé vált, Farina Európa majdnem mindegyik uralkodóházának szállított belőle. Köln városa pedig erről az illatról lett híres. (A hálás polgárok később szobrot is állítottak Farinának.) A család nyolcadik generációja ma is itt készíti az őseredeti kölnivizet, övék a világ legrégebbi illatgyára.

Büdös század

Miért pont ez az illat aratott ekkora sikert? A 18. században még nemigen tudtak olyan parfümöt előállítani, amely stabil maradt volna hosszú időn keresztül, általában az illat hamar elenyészett vagy alkotóelemeire bomlott az üvegcsében, néha kifejezetten büdössé vált. Farina sikerének titka, hogy kölnije kellemes szagú volt, és tartósnak bizonyult.

Ma bármikor hozzájuthatunk kedvenc illatainkhoz, egy komoly iparág dolgozik ezen, szorgalmasan. Csak pénztárcánk vastagsága befolyásolhatja, hogy milyen és hányféle parfümöt veszünk. Régen sokkal kevesebb illat állt rendelkezésre, és csak a felsőbb osztályok tagjai jutottak hozzá; egy aprócska üvegért kisebb vagyont fizettek.

A 18. század nem éppen a tisztaságmániáról volt híres, még a grófok, hercegek sem szerettek fürödni. Mondjuk ki kereken, az emberek többnyire büdösek voltak. Legegyszerűbbnek azt tartották, hogy a kellemetlen szagokat parfümmel fedjék el, és ez jóval többe került, mint a szappan meg egy kád víz. Illatot permeteztek bőrükre, ruhájukra, kesztyűjükre, parókájukra, legyezőjükre, bútoraikra. (És közben elégedetten vakarászták bolhacsípéseiket.)